Nem, nem a film. A könyv. Most olvastam el sokadszor, harminc év alatt, de most először hangosan, a családomnak. Hosszú utazás amúgy is, hát még felolvasva, és különös, hogy mennyire másképpen szólt hozzám, akinek az lenne a dolga, hogy csak átadja hallgatóinak. De nem véletlen, "boldog aki hallgatja és aki felolvassa ezeket az igéket", van abban valami különös erő, ha egy leírt szöveg megszólal. Főként egy ilyen szöveg.
Tolkien világa gyermekkoromtól fogva lenyűgözött, elvarázsolt, de mélyebb összefüggéseit szimbólumait csak most, felnőtt fejjel kezdem megérteni. Hatalmas panoráma a jó és gonosz ádáz küzdelméről, ahol azonban a kicsik keze hoz segítséget a tanácstalan bölcseknek. Nagyszerű alakok, nemes jellemek, hősök, halandók és halhatatlanok vonulnak el előttünk. Időtlenek, ugyanakkor nagyon is múlandók, esendőek, gyarlók. A hatalom, mint főbűn, beárnyékolja világukat. Megkísérti őket, s van, aki elbukik, bármily nagytudású is.
Allegória - és mégsem az. A világirodalomban egyedülállóan sokoldalú és gazdag regény ez, amelyet át- meg átsző a mítosz, a példázat, a költészet; tájleírásai, földrajza, nyelvei, népei a valósággal vetekedve teszik valóságossá a tolkieni Középföldét. A történet egyes motívumai pedig telve vannak olyan tanulságokkal, amelyekre érdemes a szívünkkel figyelni. A bűn mindent tönkretevő átka, az önkéntes áldozat, a Király szerepe (akinek keze gyógyító kéz), az árulás, s a megbocsátás - ezek a témák mind sokkal többet rejtenek magukban, mint első olvasatra gondolnánk. Ez igaz még akkor is, ha maga Tolkien egyébként nem szerette az allegóriát. Az ő gondolkodásában a kitalált ("másodlagos") világnak önmagában kell értelmesnek lennie, s nem szabad függenie a miénktől, nem állhat a kettő egymással kapcsolatban. És valóban, Tolkien világa önálló minden tekintetben. De mégis: ezekben a képekben, amiket ő fest elénk, van, ami ismerősnek tűnik, s csak saját gondolatvilágunk zugaiban visszhangzik tovább. S ez így helyes. Mi magunk nem szakadhatunk ki a saját világunkból, bármily erős is a késztetés. Középfölde nem a miénk, soha nem is lesz az. Aki odavágyik, menthetetlenül elvész útközben, mert nincs átjárás. Nem is ez volt a cél.
A cél, s ez nem hiszem, hogy túl merész gondolat, az, hogy okuljunk. Minket nem környékez meg folyamatosan a bűn? Amiről tudtuk, hogy soha nem lett volna megtenni? Nem mérgezte-e meg már elménket eléggé régóta, mint Gollamét a Gyűrű? Nem utasítottuk-e el már jó néhányszor a felénk nyújtott kegyelmező kezet, mint Szarumán? Így hát rá kell ébredjünk arra, hogy A gyűrűk ura moralitásjáték. Ott állunk, Isten és Sátán között, a szereplőkkel együtt ebben a moralitásban, és az emberi nem kérdéseivel. A kérdésekre pedig tudnunk kell a válaszokat.
Ha talán keserédes a befejezése ennek a könyvnek, semmiképpen sem meglepő. Arwen a keserédeset választotta, a halhatatlanság helyett a halandó életet, s ebből megtanulhatjuk, hogy időnként le kell mondanunk fontos dolgokról. Frodó megmentette a Megyét, de nem a maga számára. S ha ez igaz, nincs is többé helye abban a világban. Amikor a fehér hajó elvitorlázik Szürkerévből, nem baj, ha könnyet ejtünk. A búcsú fájdalmas, de Frodóra a halhatatlanság vár, ahol angyalok énekelnek örökké, ahol nincs fájdalom, sem gyász, sem könny nem lesz többé. Nem a tündék, de Isten országa ez.
