az igazi

"A panteisták Istene semmit sem tesz, és semmit sem követel. Egyszerűen csak kéznél van, mint egy könyv a polcon. Nem zaklat senkit. Nem kell attól tartani, hogy az ég és a föld egyszer csak egyetlen pillantásától szertefoszlik. Ha ez az Isten lenne az igazi Isten, akkor valóban azt mondhatnánk, hogy az istenkirályság keresztény képzete történelmi félreértés, amitől vallásunkat jobb lenne megtisztítanunk. Rádöbbenni, hogy ez a képzet a lényeghez tartozik, és nem dobhatjuk el - borzongató élmény. Efféle megdöbbenést egészen hétköznapi dolgok is kiválthatnak: mikor a horgászzsinór megrántja a kezünket, vagy valaki lélegezni kezd mellettünk a sötétben. Ezúttal is: a döbbenet abban a pillanatban fog el, mikor az élet borzongató élménye csap le ránk. Mindig megdöbbenünk, amikor életre bukkanunk ott, ahol azt hittük, egyedül vagyunk. "Vigyázz!" - kiáltjuk. - "Él!" S ez az a pont, ahol sok ember visszaretten - mint magam is, ha rajtam múlt volna -, és megtorpan a kereszténység előtt. Mert egy "személytelen Isten" - az még hagyján. A szépség, jóság, igazság saját fejünkben lévő, egyéni Istene - még inkább. Egy rajtunk átáramló, formátlan életerő, egy megcsapolható, irdatlan energiakészlet - a lehető legjobb. De maga Isten, aki él, aki a zsinór másik végét fogja, aki végtelen sebességgel közeledik, a vadász, a király, a gazda - ennek már fele sem tréfa. Eljön a pillanat, mikor a betörősdit játszó gyerekek összerezzennek: csitt, nem járkál valaki az előszobában? Eljön az a pillanat, mikor a vallással kacérkodó ember - az "istenkereső ember" - hirtelen megretten. Lehet, hogy tényleg rátaláltam? Sose gondoltam én ennyire komolyan! Vagy ami még rosszabb: lehet, hogy Ő talált meg engem?"

C.S. Lewis: Csodák
(Somogyi György fordítása)