ThE POeTrY ARCHIVES

mit hallgatok mostanában

Mike Oldfield: Five Miles Out (1981)

Ezt a lemezt azóta hallgatom, amióta megjelent, szóval nem mostanában kezdtem. Elöljáróban annyit, hogy szerintem ez az egyik legszebben kevert lemez. EVER! Ennyi idő után még mindig találok benne újdonságot, annyi finomság, annyiféle szólam, hangszer hallható rajta. Az eredeti LP belső borítóján a 24 perces Taurus II. teljes keverési menetrendje látható, különböző színes filcek nyomai - vizuálisan is érdekes. :)

emlékezzünk régiekről(?) Kraftwerk The Man Machine (1978/2004)

Hölgyeim és Uraim, ma este... a Kraftwerk minden szempontból korát megelőző elektronikus formáció, akik a 70-es évek Krautrock/progresszív hullámából kiindulva megteremtették a modern techno és egyéb zenék alapjait. Mint koncertklip is megállja a helyét a felvétel (érdemes az egész Minimum Maximum videót megnézni a YT-on), azonban két részlet is figyelmet érdemel: a nyitókép, ahogy a hátulról megvilágított alakok a nézők fölé magasodnak a vásznon, illetve a konstruktivista/avantgárd képi világ, Malevics nagy vörös négyzetét idézve (a betűtípusról már nem is beszélve, ami szintén a 1920-as évek szovjet avantgárdjára utal).

mit hallgatok

Mike Oldfield: Music of the Spheres (2008)

Kevés hallgatható zene jelenik meg úgy általában, mármint amire érdemes rászánni egy órát. Ez azok közé tartozik. Mike Oldfield, akit leginkább a Moonlight Shadow-ról ismer a nagyközönség, végre visszatért klasszikus gyökereihez. Sőt tovább is ment: nemcsak nagylélegzetű, visszatérő motívumokat felvonultató muzsikát komponált, hanem még  ráadásul szimfonikus zenekarra...! Ezt nagyon meg kell neki köszönni. A hetvenes években volt némi kalandja a szimfonikusokkal, amikor David Bedford átdolgozta a Tubular Bells és a Hergest c. albumokat. Noha érdekes meghallgatni azokat, érződik rajtuk, hogy nem az az eredeti közegük. A Music of the Spheres viszont egyenesen nagyzenekarra íródott, s az akusztikus gitár csak időnként hallható. Így a mű zenei alaptónusa is klasszikus, ami jelentősen eltér Oldfield korábbi kompozícióitól, miközben hasonlít is rájuk. Visszaköszönnek bizonyos motívumok (mint pl. a Tubular Bells nyitószólama), ugyanakkor mintha Ravelt vagy más klasszikus szerzőket lehetne felfedezni. És mégsem. Mégis önálló, magával ragadó oldfieldi zenét hallunk.

Itten lehetett megfigyelgetni, de megszűntek a videók. :(

Phil Keaggy: Salvation Army Band

Korunk legnagyobb gitárosa! De tényleg. A videó minősége talán gyenge, de a zene kárpótol mindenért :-)

Steve Reich: Different Trains Part II. (Europe During the War)

Ez nem egy könnyed darab, részlet Steve Reich Különböző vonatok című, vonósnégyesre és hangfelvételekre készült kompozíciójából.

Steve Reich épp néhány nap múlva jön Budapestre - az Amadinda 25 éves jubileumi koncertjén az ő művei szólalnak meg. A zeneszerzőről többet: lásd az oldalamon levő linket vagy itt(angolul)

ezt hallgatom napok óta

Jesus Culture: How He Loves Us


He is jealous for me
Love's like a hurricane, I am a tree
Bending beneath the weight of His wind and mercy
When all of a sudden, I am unaware of these afflictions eclipsed by glory
and I realize just how beautiful You are and how great your affections are for me.
Oh, how He loves us so
Oh, how He loves us
How He loves us so.

Yeah, He loves us
Woah, how He loves us
Woah, how He loves us
Woah, how He loves.

So we are His portion and He is our prize,
Drawn to redemption by the grace in His eyes
If grace is an ocean we're all sinking
So heaven meets earth like a sloppy wet kiss and my heart turns violently inside of my chest
I don't have time to maintain these regrets when I think about the way

That he loves us,
Woah, how He loves us
Woah, how He loves us
Woah, how He loves

He loves us,
Woah, how He loves us
Woah, how He loves us
Woah, how He loves

(John Mark McMillen)

Csodálatos, energikus, szívből jövő ének.

pintér béla & david ruis take five jazz club 09.09.11.

Hát nagyon kellett már egy ilyen kimozdulás :-) A belépéskor welcome drinkkel vártak bennünket, így sétáltunk le a Take Five pincehelyiségébe. Underground feeling... de csak feeling, nem underground. A terem szépen megtelt, és fél nyolc után valamivel már kezdtek Béláék, de nem mint előzenekar, mert a programjuk felért egy önálló esttel. Dicsőítés, pintérbélásan, sok vokállal, funkys feelinggel - nagyon jól nyomták. Különösen tetszett a Hivatalos vagyok egy partira... felnőttesített változata és egy új dal, a Bocsi, ami a testvérek közötti hátmögötti beszédről meg a krisztusi egységről szól. Pintér Bélát sokan csak a gyerekdalokról ismerik, itt viszont igazi, lendületes és kellően hangulatos muzsikát hallhattunk. A végén jól esett a Minden nap... és az ugrálás, csak azt sajnáltam, hogy a közönség nem mozdult rá nagyon.

David Ruis régi motoros, aki Vineyardban kezdte a dicsőítést, aztán a Toronto Airport Fellowshipben folytatta. A megjelenése miatt kicsit kiakadtam: tetoválás, cigi a kezében - ezek nem jó ajánlások. Na jó, a zene miatt jöttünk: az viszont tényleg megérte a késői időpontot. A régi dalokat teljesen modernizálva most elő az Indigika Banddel; rockos, dance-es, világzenés mix, nagyon érdekes, kissé experimentális, kissé zizzent, kissé táncolós, de kicsit headbangelős is. Jeee! Élőben hallgatni a legjobb, a CD, hiába élő felvétel, nem adja vissza a hangulatot. Azt azért fel kell jegyeznem, hogy a számok nagyon hosszúak, ettől fellép a monotonság "varázsa". Inkább az érzelmekre hat a sok effekttel, technikával, az üzenet pedig időnként a háttérbe szorul.

Sajnos a lányaink nem bírták 10 óránál tovább, így az utolsó egy óráról nem tudok írni... ;-)

két kiváló művész

csak azt sajnálom hogy nem nekem jutott eszembe összehozni a kettőt

il pleure

az art of noise gyönyörű debussyparafrázisa... csodálatos ahogy a különböző stílusok egy egységes darabot adnak ki a végén... a szövegből némi részletet közöltem a múltkorjában aki ügyes megkeresi...