brazil

A minap abban a kellemes meglepetésben volt részem, hogy éjnek évadján megnézhettem az egyik kereskedelmi csatornán Terry Gilliam Brazil című filmjét. Mivel nem szoktam a tévéműsorokat böngészni, a meglepetést szó szerint kell érteni. Egyszercsak ott volt! És miután nincs meg DVD-n, ott is maradt(am) a képernyő(n) (előtt).

Életrajzi adalék, hogy első igazi munkahelyemen, a Diadal (ma Tabán) moziban játszottuk ezt a filmet, és azt hiszem, kétszer is láttam. Persze feliratozva, nem szinkronnal. Sajnos a szinkron némileg hazavágta az élményt, az unásig ismert hangok nem illettek a figurákhoz. Na de vonatkoztassunk el ettől! Nézzük csak...

Adott egy rendező, aki a Monty Python csapat animációs tagja vala a hőskorban, aztán filmrendezőnek állott. És adott egy szürreális-abszurd-rettenetes film. Ez a Brazil. Nagyszerű színészekkel, mint Robert De Niro, akik nem vonják el a figyelmet a sztoriról.

Valahol a XX. században vagyunk, egy egyszerre régies (20-as, 30-as évek stílusában öltözködő emberek, régimódi szerkezetek) és egyszerre nyomasztóan futurisztikus (számítógépek, kommandósok stb.) világban, ahol mindent a minisztériumok ellenőriznek és irányítanak. A hatalmas államgépezet Orwell világát idézi-gúnyolja, ám a film megfricskázza a fogyasztói társadalmat meg a szépségmániát is. És ebben a világban a tökéletes gépezetbe egy homokszem, pontosabban egy légy pottyan - és elindul a lavina... A főhős, egy hivatalnok veszi fel a küzdelmet a szörnyeteggel, és amikor már majdnem sikerül, elbukik. De ez így túl egyszerű, ezért inkább tessék megtekinteni! A film egyik legnagyobb erénye a téma megközelítése, a humor, a rettenetes valóság és az álmok világának összemosódása. Egy idő után tényleg lehetetlen eldönteni, mi az, ami tényleg megtörténik, és mi az, amit csak álmodik Sam Lowry, a hivatalnok.

Ja! A Brazil egy sláger volt a negyvenes években, mely a filmben többször is felhangzik, és szinte megkoronázza az utolsó, kiábrándító jelenetet, annyira elüt tőle.

your slogan from 20th century Hungarian poet

"Egyre nagyobb ez a város,
de fel sosem épül,
és eltűnik végül
feltűnés nélkül."

(Menyhárt Jenő, 1994)

egy kedves tandori vers

197712/d

Blinkey Bill megkérdi, hogy szoktam-e...?
Szoktam, szoktam - mondom. Még pontosabban
kérdi, szoktam-e tudni...? Szoktam, szoktam
- mondom. Szoktam-e tudni, mikor le...?

Szoktam, szoktam - mondom. - De csak kérdezz!
Szoktam-e tudni, mikor leülök...? Nem
ismétlem el a beszélgetés minden
mozzanatát. Röviden: a lényeg

az, hogy végülis szoktam-e tudni,
mikor leülök szonettet írni,
hogy mit fogok írni? Dehogy szoktam!

(Még így sem, 1978)